Meggyőződésünk, hogyha egy normális világban élnénk, akkor Andy Carroll nem igazolt volna Liverpoolba, hanem nagy valószínűséggel a teljes karrierjét a Newcastle csíkos mezében játszotta volna végig, hogy a pályafutása végén a klub egyik legendájaként vonuljon vissza. Manapság azonban az ilyenfajta klubhűség teljesen értelmezhetetlen, mivel mind a klubok, mind a játékosok csillagászati összegeket tehetnek zsebre egy-egy átigazolás nyélbeütésekor. Ugyanakkor még ma is vannak olyan aktív játékosok, akik valószínűleg ugyanattól a klubtól fognak visszavonulni, ahol elkezdték a karrierjüket (például Giggs és Scholes a Manchester Unitednél, vagy Gerrard és Carragher a Liverpoolnál), de nem nagy merészség azt jósolni, hogy ez nyilván egyre kevésbé lesz jellemző. Korábban viszont ez nem számított ennyire különlegesnek, rengeteg olyan játékost lehetne felsorolni, akinek a neve örökre összeforrott a klubjáéval, a pálya egyik lelátója a nevét viseli, szobrot állítottak neki a stadion bejáratánál, vagy éppenséggel a klub kabalafiguráját nevezték el róla. Ezúttal tíz olyan angol játékosról lesz szó, akik említésekor azonnal egy bizonyos futballklubra asszociál az ember.

1. Sam Bartram (Charlton Athletic)

Sam Bartram nyugodtan élte a bányászok és vasárnapi futballisták életét, míg egy alkalommal falujának csapata kapus hiányában nem tudott kiállni egy kupamérkőzésre, és az egyébként csatárt játszó Bartram ugrott be kapusként, megmentve ezzel a csapat becsületét. Annyira nem is lehetett rossz, mivel a Charlton játékosmegfigyelője rögtön kiszúrta a szükségkapust, és Bartram szinte azonnal Londonban találta magát, ahol az elkövetkező 22 évben kirobbanthatatlan volt a Charlton kapujából, így részese lehetett a klub máig legnagyobb sikerének, az 1947-es kupagyőzelemnek.

2. Nat Lofthouse (Bolton Wanderers)

Róla már egyszer hosszabban megemlékeztünk ezeken az oldalakon, de egy ilyen összeállításból mégsem maradhat ki a neve. Ugyan Lofthouse kapcsán leginkább arra az osztrákok elleni meccsre szokás emlékezni, ahol a saját testi épségét sem kímélve szerezte meg a győztes gólt Anglia számára, kiérdemelve ezzel a Bécs Oroszlánja becenevet, de talán a Bolton Oroszlánja találóbb volna, mivel Lofthouse a város szülötte, játékospályafutását követően a klubnál menedzserként is dolgozott, sőt tiszteletbeli elnöknek is kinevezték.

3. Jack Charlton (Leeds United)

A futballistacsaládban felnövő Charlton testvérek közül Jack karrierje sokkal lassabban indult be, mint öccséé, Bobbyé. Jack éppen azt fontolgatta, hogy belép a rendőrséghez, amikor egy amatőrmeccsen fellfedezték a hórihorgas középhátvédet, és egy sikeres próbajátékot követően 1952-ben már a Leeds United igazolt játékosának mondhatta magát. Ugyanakkor többek között szókimondó stílusa miatt az ott eltöltött első nyolc év alatt nem nagyon tudott gyökeret verni a kezdőcsapatban, de Don Revie Leedsbe érkezését követően azonban minden egy csapásra megváltozott: bérelt helye lett a védelem tengelyében, és egy évvel az 1966-os világbajnokság előtt (harmincéves korára!) már a válogatottban is stabil csapattaggá vált.

4. Matt Le Tissier (Southampton)

Sokan mondják azt, hogyha Le Tissier nem lett volna hűséges a Szentekhez, akkor az angol válogatottnál is jóval nagyobb szerephez juthatott volna. "Le God" azonban máshogy gondolta, kitartott a Southamptonnál, ahol ugyan soha nem nyert semmit, ellenben szerzett egy rakás szépségdíjas gólt, ráadásul pályafutása során 49 tizenegyesből 48-at értékesített (a Nottingham Forest egykori kapusa, Mark Crossley karrierje csúcsának tartja azt a pillanatot, amikor hárította Le Tissier büntetőjét), sőt az sem véletlen, hogy Xavi az egyik legnagyobb példaképének tartja a pocakos középpályást, aki "képes volt átmenni hét-nyolc védőn úgy, hogy messze nem a robbanékonyságáról volt híres".

5. Jimmy Armfield (Blackpool)

A hatvanas évek elején a világ egyik legjobb jobbhátvédjeként tartották számon, mégsem nyert semmit a klubjával, mivel éppen a Matthews és Mortensen által fémjelzett korszakot követően került a Blackpoolhoz, így értelemszerűen lemaradt a legendás 1953-as kupadöntőről is, amit Matthews-döntőként szokás emlegetni. A Blackpoolnál eltöltött 17 éves pályafutása alatt a legnagyobb sikere egy elsőosztályba való feljutás volt 1970-ben. Armfield hiába volt a válogatott csapatkapitánya évekig, a világbajnoki győzelemről szintén lemaradt egy sérülés miatt, pedig a keretbe még nevezve volt.

6. Tony Adams (Arsenal)

Gyakorlatilag Adams testesítette meg az Arsenalt majdnem két évtizeden keresztül (nem véletlenül aggatták rá a beszédes Mr Arsenal becenevet), ahol meglepően korán, már 21 éves korában rábízták a csapatkapitányi karszalagot. Adams csak akkor nem lépett pályára az Arsenal legendás hátsó négyese vezéreként, ha elvonókúrán volt, vagy ittas vezetésért éppen a börtönben ült. Az Arsène Wenger által bevezetett új edzésmódszerek, valamint a korábban Angliában ismeretlen táplálkozási szokások segítségével egyenesen újjászületett (miután persze végleg letette a poharat), és egészen a 2002-ben bekövetkezett visszavonulásáig a klubnál maradt, így azt is elmondhatja magáról, hogy kapitányként három különböző évtizedben vezette bajnoki címig a csapatát.

7. Tom Finney (Preston North End)

Ő az a srác, aki gyakorlatilag a stadiontól egy utcányira született, és a helyi klubnál futott be világraszóló karriert. A Prestoni Bádogos (a becenevét annak köszönheti, hogy a heti fizetségét apja vállalkozásába bedolgozva egészítette ki) legalább 5 évet vesztett a karrierjéből a második világháború miatt, de mindvégig hű maradt szülővárosa klubjához, pedig 1952-ben a Palermo állítólag 10 ezer fontot fizetett volna az aláírásáért (akkoriban Angliában egy futballista legfeljebb heti 20 fontot vihetett haza). Abszolút kétlábas játékos volt, aki miután először kiszorította a nagy Stanley Matthewst a válogatottból, képes volt balszélsőt játszani, csak azért, hogy egyszerre léphessen pályára a korszak futballjának két legmeghatározóbb játékosa.

8. Billy Wright (Wolverhampton Wanderers)

Hiába volt korának egyik legmeghatározóbb védője, nekünk már valószínűleg mindig az fog az eszünkbe jutni róla, ahogy Puskás hátrahúzós cselére gyakorlatilag kirepül a Wembley Stadionból a 6:3-as meccsen, vagy éppenséggel Szepesi Gyuri bácsi utólag alákevert kommentárja (“Allright, Mr Wright!”). Wright az ötvenes években a világ legjobb csapatának kikiáltott Wolves (amelyik még a nagy Honvédot is le tudta győzni 3-2-re!) tagjaként három egymást követő világbajnokságon vezette csapatkapitányként az angol válogatottat, és a világon elsőként vált több mint százszoros válogatottá. A korát azzal is megelőzte, hogy a mai futballisták előfutáraként az akkoriban egy eléggé népszerű énekestrió egyik tagját vette feleségül.

9. Johnny Haynes (Fulham)

A Fulham belső csatára miatt rengeteg londoni kissrác kezdett futballozni az ötvenes években, mivel Haynesben minden megvolt, ami ahhoz kell, hogy valakiből igazi sztár lehessen: bármit meg tudott csinálni a labdával, és mindemellett elképesztően jóképű is volt, nem véletlen, hogy a londoni futballisták egy komplett generációjának (Terry Venables, Rodney Marsh, Stan Bowles) lett ő a példaképe. Ő volt az angol futball történetének első játékosa, akinek a fizetési korlát eltörlését követően 100 font lett a heti fizetése, amire nemcsak góljaival és gólpasszaival, hanem klubhűségével is rászolgált, mivel 56 válogatott keretbe szóló meghívójából 32-t a másodosztályú Fulham címére postázott a szövetség, de ugye mondani sem kell, hogy azonnal leigazolta volna bármelyik londoni klub, ha a Maestro beadta volna a derekát.

10. Trevor Brooking (West Ham United)

Az egyik legnagyobb kedvencünkről már írtunk a Rúgd és fuss! történetének egyik legelső posztjában, akinek a nevéhez hiába fűződnek igencsak megkérdőjelezhető intézkedések manapság, mi továbbra is az angol futball egyik legelegánsabb játékosaként fogunk tekinteni rá. Bár majdnem egy unalmas könyvelő vált belőle, a futballszurkolók szerencséjére London leglátványosabb játékát produkáló West Ham kezdőcsapatába kerülés nagyobb kihívást jelentett számára a főkönyvi kivonatok elkészítésénél. Klubjához a másodosztályban is mindvégig hű maradt, sőt 1980-ban onnét sikerült FA kupát nyerniük az Arsenal ellen éppen az ő góljával, de rá mégis leginkább egy magyarok elleni világbajnoki selejtező miatt lehet emlékezni, ahol egy távoli ballábas bombája nyomán a labda beragadt a hálótartó vasba.