Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Kirúgták Andy Grayt a Sky-tól

A magyar sajtó is cikkezett a hétvégi szexista botrányról, amikor is a két kommentátor, Andy Gray és Richard Keys a Wolves-Liverpool meccs előtt szexista megjegyzéseket tett Sian Massey partjelzőre, aki történetesen egy hölgy. Gray és Keys Massey külsejéről beszélgettek és persze arról, hogy egy nő hogyan is érthetné meg a lesszabályt, de még a West Ham alelnöke, Karren Brady is megkapta tőlük a magáét. A Sky fegyelmit indított a kommentátorok ellen, hangsúlyozva, hogy abban a hitben mondták a fentieket, hogy a mikrofonjuk ki volt kapcsolva.

Kedden azonban egy újabb, tavaly decemberi felvétel került elő, melynek hatására a Sky azonnal elbocsátotta Grayt. Ezen a riporter annyit mond a társa mikrofonját megigazító Charlotte Jackson műsorvezetőnőnek, miközben az ágyékára mutat, hogy "Charlotte, ezt is le tudod húzni?". Charlotte Jackson - akinek a nevét beütve egyébként érdekes képeket dob fel a Google - fel sem veszi az ugratást, a Sky viszont nagyon is komolyan vette. Gray most perelni fog, és ugyan valóban nem viselkedett úriemberhez méltóan, de mintha kissé túl nagy feneket kerítenének ennek a dolognak.

Maradjunk tehát magánál Andy Graynél: az 55 éves műsorvezető ugyanis maga is játékos volt, méghozzá nem is akármilyen. Csatárként játszott többek között az Aston Villában, a Wolvesban és az Everton csapatában is, és hússzoros skót válogatott volt, bár se a '78-as, se a '82-es vébére nem vitték ki. Pályája legjobb éveit az Aston Villánál töltötte, ahol 1978-ban futballista társai az év játékosának szavazták meg Angliában, de sokan emlékszünk rá az Evertonnál töltött két idényéből: itt bajnokságot, FA kupát és KEK-et nyert, a Rapid Wien elleni döntőt pedig - ahol Gray gólt is szerzett - a magyar televízió is közvetítette élőben. (Emlékezetes az egy évvel korábbi kupadöntő is a Watford ellen, ahol Gray utólag bevallotta, hogy szabálytalan volt a gólja). A sikeres játékos pályafutást sikeres médiakarrier követte: 1992 óta a Sky futballközvetítéseinek arca Richard Keysszel együtt.

Arra, hogy kicsit elszaladt mellette a világ, nemcsak a mostani botránya a jó példa, hanem az alábbi kijelentése is: "Azt mondják, hogy a futballistáknak pocsék zenei ízlésük van, de én vitatkoznék ezzel. Jelenleg az autómban a Corrs, Cher, Phil Collins, Shania Twain és Rod Stewart lemezeit hallgatom."

0 Tovább

Darren Bent meglepő húzása

 

Nagyon nehezen akartuk elhinni, hogy Darren Bent képes pont az Aston Villa kedvéért otthagyni a Sunderlandet, de most már tény: Bent mától a Villáé, ráadásul rekordösszegért. A Sunderland nemcsak, hogy sokkal stabilabb, jobb csapat idén, de még simán esélyes egy Európa Liga-helyezésre, a Villa épp, hogy nincs kieső helyen, és Gérard Houllier helyzete még mindig nem tekinthető biztosnak. Bent viszont - ugyan az utóbbi hónapokban kicsit visszaesett a teljesítménye - a Premier League egyik legmegbízhatóbb góllövője, és a Villából pont egy ilyen csatár hiányzott mostanáig. A kérdés már csak az, mit kezd ezzel az ölébe pottyant 18 millió fonttal a Sunderland. Évközben nagyon nehéz olyan, a célnak megfelelő csatárt találni, akit el lehet hozni, viszont a Fekete Macskákról ugyebár mindenki tudja, hogy most van pénzük bőven. Ha mi lennénk Steve "Hájfejű Mank Geci" Bruce helyében (akit egyébként nagyra becsülünk), nem szégyellnénk fityiszt mutatni a Rodallegával meg Benzemával dobálózó hülyéknek, hanem vagy megpróbálnánk Robbie Keane-t elhozni kölcsönben, vagy a Champóban néznénk körül (Jay Bothroyd például elég olcsón elhozható). De alig tíz nap és minden kiderül!

0 Tovább

Fox On The Run

Mi magunk se vettük észre egyből, de a Fulham még pénteken szép csendben leigazolta Steve Sidwellt, az Aston Villa vörös hajú középpályását, pedig versenyben volt érte a West Ham és a Wolverhampton is. A Kalapácsosok ugyan már mindenben meg is egyeztek vele, azonban mégsem jött össze az üzlet, és egy napig úgy nézett ki, hogy a Farkasok vihetik Sidwellt, de amikor bejelentkezett érte a Fulham is, lehetett tudni, hogy a középpályást visszahúzza a szíve szülővárosába, Londonba. Sidwell az Arsenalban kezdte a pályáját, de ott nem kapott sok lehetőséget, ezért a másodosztályú Readinghez távozott, ahol egy másik ex-Ágyússal, James Harperrel bombaerős középpályás kettőst alkotva mutatta meg a Hetvenéves Vénasszonynak, hogy túl korán írta le őt. A Reading első, szép emlékű Premier League-szezonjában Sidwell egyenesen élete formájában játszott, és mivel nem hosszabbította meg a szerződését, év végén szabadon igazolhatott bárhová. Nem csoda, hogy a fél PL sorban állt érte, Sidders pedig a lehető legrosszabb döntést hozta, amikor Mourinho tenyerébe csapva a Chelsea-hez távozott.

Ma már bátran kijelenthető, hogy ezzel a lépéssel gyakorlatilag kinyírta a karrierjét, hiszen akkor, 25 évesen fényes jövő nézett ki a számára, a szupersztárok csapatában azonban ő csak epizódszereplőnek volt jó. Sidwell örülhetett, ha egyáltalán kapott pár percet csereként, és egyúttal tanmesébe való példát szolgáltatott arra, hogy miért is nem szabad a Chelsea-hez igazolnod, ha nem vagy világsztár. Egy évvel később az Aston Villa nyújtott neki mentőövet, ám az egy év kihagyás sokáig meglátszott a játékán, és a szerencsétlen sérülések sem segítettek rajta, esélye sem volt rá, hogy kitúrja a Petrov, Barry kettős bármelyik tagját. Amikor pedig utóbbi a Manchester Cityhez távozott, akkor Martin O’Neill Milnert hozta be középre, Sidwellnek ott is maradt a kispad. Az idei szezonban még annyit se játszott a Villában, mint a korábbi két szezonban, mert a változatosság kedvéért megint megsérült. Steve Sidwell idén lesz 29 éves, és bár válogatott nyilván nem lesz soha, adott a lehetőség a számára, hogy még egyszer bebizonyítsa, tényleg jó középpályás, a Fulham erre ideálisnak is tűnik.

0 Tovább

London Calling

Egy barátom születésnapi ajándékának köszönhetően egy hamisítatlan futballhétvégét töltöttem Londonban, ahol nem teljesen véletlenül az idei Premier League-szezon két legrokonszenvesebb csapatának mérkőzését tekintettem meg a helyszínen. A szóbanforgó két csapat természetesen a Fulham és az Aston Villa, ezt a Rúgd és fuss! rendszeres olvasóinak nem kell különösebben megmagyarázni. Az Aston Villáról ugye elég szó esett már itt a blogon, míg a Fulham (bár alapból nem annyira egyértelmű, hogy mit is lehet szeretni ezen a London gazdagabbik felén található, sokak szerint teljesen felesleges klubon) Roy Hodgson menedzser irányítása alatt egy igazán klassz kis csapattá vált, elég itt csak Bobby Zamorára, Andy Johnsonra, Danny Murphyre, vagy akár Simon Daviesre gondolni, és ez még akkor is így van, ha a csapat játékmestere, a Mrs Doubtfire becenévre hallgató Jimmy Bullard a téli átigazolási szezonban a Hull Cityhez távozott. A rokonszenv kialakulásában azonban nemcsak a bajnokság legmenőbb csatárkettőse, hanem Roy Hodgson személye is nagy szerepet játszott: hogyan is lehetne ellenállni valakinek, aki a Nagy-Britanniában oly népszerű öregedő sármőrfigura egyik legautentikusabb képviselője rögtön Sir Michael Caine után?

A londoni (angliai) futballhétvégékben az a legjobb, hogy az ember gyakorlatilag a teljes szombati napját a meccsnek alárendelve tölti. Jó esetben a meccs ugye háromkor kezdődik, de kicsivel tizenkettő után már a pálya környékén kell lenni. Ezt megelőzően legfeljebb egy kiadós angol reggeli elfogyasztása fér bele az időbe, és az út a pályáig már szörnyű izgalomban telik, ami nem csak a reggeli mellé lehajtott pár sör feszítő hatása miatt van így. A Fulham pályája, a Craven Cottage az egyik legrégebbi és legkevésbé átépített stadion egész Angliában, na persze nem szabad a szó kontinentális értelmében vett betonteknőszerű arénára gondolni: itt klasszikusan különálló négy tribün övezi a pályát. A pálya díszének számító főlelátó az angliai futballpályák korszakalkotó tervezőjének, Archibald Leitch skót építésznek a munkáját dícséri, csakúgy mint a mellette álló kis klubház, a Cottage, amit azért kellett végül megépíteni, mert Leitch elfelejtett öltözőket tervezni a lelátó alá. De nemcsak maga a pálya, hanem a környék is a békebeli Angliát idézi: a metróról leszállva rögtön az az érzésem támadt, mintha P. G. Wodehouse egyik regénye szereplőjeként a paddingtoni 16.50-es vonattal érkeztem volna meg Pacsirtavölgybe. Ezt az érzést még tovább erősítette, hogy a pályáig egy parkon és egy temetőn (!) át, valamint a Temze-part lombos fái alatt vezetett az út. A romantikus kertvárosi hangulat azonban azonnal véget is ért, mikor a meccsre kiadott programfüzettel a farzsebünkben söröztünk a stadion folyóra néző teraszán, és a háttérben már a Clash egyik leghíresebb száma üvöltött a hangszórókból.

Közvetlenül a meccs előtt a Fulham tulajdonosa, Mohamed Al-Fayed, azaz Mister Mo konkrétan a világ legrondább ingében masírozott körbe a pályán és sállal a kezében integetett a szurkolóknak. Ekkor már nagy volt a várakozás, a tapsolás, meg az öröm, a klub kabalafigurája, Borz Billy pacsizott az első sorban ülő gyerekekkel, hétágra sütött a nap, egyszóval minden feltétel adott volt egy remek kis futballmérkőzéshez!

 

Nagy sajnálatomra azonban személyes kedvenceim közül senki nem került be a kezdőbe: AJ ugye újra megsérült, Bobby Zamora szintén kisebb sérüléssel bajlódott, de azért a kispadra leült, csakúgy mint Emile Heskey a túloldalon, azonban ő egészen más okok miatt. Viszont megdöbbentő volt testközelből (első sor) tapasztalni azt, amit eddig is sejtettem, azaz, hogy Ashley Young gyakorlatilag labdával gyorsabb, mint bárki más labda nélkül és, hogy három méteren legalább öt métert ver a védőjére úgy, hogy kétszer-háromszor még ki is cselezi. A Villa ennek megfelelően be is kezdett, különösen a két szélvész szélső Ashley Young és Gabby Agbonlahor ficánkoltak és úgy tűnt, hogy a hazaiak nem sokat fognak tudni kihozni a meccsből. Aztán hirtelen minden megváltozott: egy teljesen felesleges szabálytalanság James Milnertől a tizenhatoson belül és már vezetett is a Fulham, ugyanis Danny Murphy ritkán hibáz büntetőt.

A meccs egyébként tökéletesen szemléltette, hogy miért nem volt képes a Villa idén megszerezni legalább a negyedik helyet: a védelem bármikor képes összehozni egy gólt. Jó, az is igaz, hogy a védelem irányítója, a csapatkapitány Martin Laursen karácsony óta sérült, de az sem segített sokat, hogy Martin O'Neill kényszerből a jobbhátvéd Luke Youngot játszatta balhátvédként, míg a jobb oldalon többnyire Nigel Reo-Coker vagy Carlos Cuellar szerepelt, akik közül egyiknek sem az az eredeti posztja. De nemcsak egyet, hanem rögtön két gólt is összehoztak a szünet után rövid időn belül, teljesen hiábavalóvá téve az Ashley Young által még az első félidőben szerzett egyenlítő gólt. A Villa ezután már 2-4-4-es felállásban játszott, ugyanis Martin O'Neill gondolt egy merészet és lehozta a két szélsőhátvédjét (Luke Young és Nicky Shorey) a helyükre pedig behozta Reo-Cokert és Heskey-t, de ez sem segített sokat, a vendégek ugyanis még egy valamirevaló gólhelyzetig sem nagyon jutottak el. A Fulham ekkor már teljes mértékben uralta a játékot, sőt az egyébként rettenetesen gyámoltalanul futballozó Gera is kezdett valamelyest magához térni, de ez mint idén oly sokszor megint csak nem az ő meccse volt.

A közönség a meccs végén szinte már egy emberként ünnepelte Roy Hodgsont (aki ekkor fel is állt a kispadról az őrületbe kergetve ezzel a szurkolókat), ami nem is csoda, hiszen az öreg sármőr tavaly a kieséstől mentette meg a klubot, idén pedig akár még egy európai kupás hely is kinéz nekik. Ami a Villát illeti, a fordulópontot a március eleji Stoke elleni meccs jelentette, ahol kétgólos vezetést adtak el az utolsó percekben, azóta teljesen lebénultak, de az ötödik hely még talán így is meglesz, ha mégsem, az tényleg végtelenül ciki lenne. 

A másnapi lapok szerint a meccs embere a tizenegyest kiharcoló és két gólt (egyet sarokkal) szerző Diomansy "Joe" Kamara volt, de én sokkal inkább John Pantsilre szavaznék, aki gyakorlatilag levette a pályáról a második félidőben Ashley Youngot, és nélküle az eredmény akár egészen másképp is alakulhatott volna. Pantsil is érezte ezt, hiszen a hazai játékosok közül egyedül ő futott egy fél tiszteletkört két kézzel dobálva a puszikat a szurkolók felé és felugorva fejeléseket imitálva, miközben a hangszórókból a Can't Take My Eyes Off You című örökzöld sláger szólt.

0 Tovább

There Is A Light That Never Goes Out

Most már végérvényesen kijelenthető, hogy idén a Premiershipben egy igazi kérdés vár eldöntésre, méghozzá az, ki fog a negyedik helyen végezni. Mert az, hogy a Liverpool megbotlik-e összeszarva magát a nyakában lihegő Chelsea-től, vagy majdnem húsz év után megnyeri újra a bajnokságot, és hogy a Man Utd mire fog jutni, ha végre-valahára hazatér a nemzetközi hakniturnéjáról és méltóztatik lejátszani az elmaradt meccseit, és az majd mire lesz elég a végén, legyünk őszinték: vastagon leszarjuk mindannyian, akik egy kicsit is szeretjük az angol futballt. Ugyanis itt igazándiból nem csak az fog eldőlni, hogy az Arsenal vagy az Aston Villa szerzi meg a mágikusnak számító negyedik helyet, hanem legfőképpen az, hogy lesz-e értelme elsőosztályú angol klubfutballt nézni az elkövetkező néhány évben.

Afelől ugyanis senkinek sem lehet egy fikarcnyi kétsége sem, hogy az idei bajnokság arról szól, együtt tud-e maradni a Fat Four, vagy az Aston Villának sikerülni fog közéjük férkőzni. Előfordult már ilyen, legutoljára éppen az Evertonnak sikerült pár évvel ezelőtt, de egyrészt arra senki sem számított, másrészt annak nem is volt ekkora jelentősége. Az Aston Villa ugyanis jelenleg sokkal több, mint egy öreg, fáradt, de még mindig rém elegáns klub Birminghamből, a Villa jelenti mindazt, ami szöges ellentétben áll a gyűlöletes Fat Four által képviselt trenddel.

A mostani Aston Villa érdekes kisérlet arra, lehet-e úgy sikeres csapatot összerakni, hogy a játékosok zöme fiatal angolokból áll (a kezdőcsapat tagja az angol U21-es válogatott gerincét képező játékosok szinte mindegyike: Curtis Davis, Nigel Reo-Coker, James Milner, Gabby Agbonlahor és Ashley Young), nincsenek funkciótlan idegenlégiósok Dél-Amerikából, Afrikából, vagy éppen Ázsiából, nincsen ellenszenves rotációs rendszer (Martin O'Neill sportot űz abból, hogy változatlan kezdőcsapatot küldjön pályára fordulóról-fordulóra), és nincsenek felesleges hisztik sem. Van viszont egy intelligens tulajdonos, Randy Lerner, a csendes amerikai (hallotta őt valaha valaki nyilatkozni?), aki megtalálta a tökéletes menedzsert, aki pedig egy igazi konok katolikusként egy jottányit sem enged a rögeszmés tervéből, azaz, hogy pár éven belül bajnokcsapatot faragjon ebből a Villából.

Furcsa kimondani, de az Aston Villa tegnapi meccse az Arsenal ellen olyan volt érzelmileg, mintha egy angol csapat ki-ki meccset játszott volna egy időhúzással, fetrengéssel, sunyi rugdosódással operáló spanyol vagy olasz csapat ellen valamelyik nemzetközi kupa elődöntőjében. Minden volt ugyanis, ami egy vérbeli kupameccshez szükséges: három kapufa, igazságtalan vezetés, behozhatatlannak tűnő kétgólos hátrány, a reményeket visszahozó tizenegyes szinte a semmiből, majd az utolsóutáni percben egyenlítés, amikor a lábunk egyszerre lendült Zat Knight baljával, és miután a labda a hálóban kötött ki artikulálatlan üvöltéssel ugrottunk fel a kanapéról.

0 Tovább

It just wasn't like the old days anymore

Nyilván mindenki szokott azon gondolatkísérletezni (és/vagy arról monologizálni a kocsmában), hogy vajon mire mennének a hetvenes-nyolcvanas évek nagy angol csapatai a Premiershipben. Én szoktam. Aztán láttam szombaton a MU-Villa meccset (4-0), úgyhogy erről a továbbiakban nem kell fantáziálni.

A Villa a "régen minden jobb volt" világnézet kirakatcsapata. A mai viszonyokhoz képest kis létszámú, zömében brit és skandináv játékosok alkotta keret. Feltörekvő angol válogatottak. Visszafogott észak-ír menedzser, aki Skóciában aratta legnagyobb sikereit. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt az ilyen paraméterekkel rendelkező angol csapatok rendszeresen verték végig Európát.

A csilivili MU (francia játékos! portugál!! brazil!!!) ellen ehhez képest pontosan annyi esélyük volt, mint mondjuk a Paksnak lett volna a helyükben. Szép elmélet, hogy egy ilyen Villának az angol futball gyönyörű, sárverte hagyományai nevében egy-nullra győzni kell a Premiership talmi pénzsóvárságát megtestesítő MU ellen, a gyakorlat azonban azt mutatta: a Villa arra sem elég, hogy erőfeszítésre, harcra kényszerítse a Manchestert.

Gabi Agbonlahor és Ashley "Wanker" Young hiába roppant tehetségesek (utóbbit éppen ezeken a hasábokon követeltem nemrég a válogatottba), a Giggs és Ronaldo alkotta szélső-kettőshöz képest olyanok voltak, mint a sokszor emlegetett fing a szélben. Cristiano Ronaldo modorossága engem is irritál annyira, mint minden jóérzésű futballbarátot, de azzal nem lehet mit kezdeni, hogy a faszi egy zseni. Tegnapi gólja és gólpassza egyaránt maga volt a költészet. És tényleg minden pillanat izgalmas volt, amikor hozzá került a labda, mert benne volt az ígéret, hogy megint valami elképesztő történik. Youngnak ehhez képest tán ha egy jó csele volt az egész meccsen, de a beadást utána már elrontotta.

Az angolok, azt írja a világsajtó, egyáltalán nem tudnak mit kezdeni a teljesen elszállt fiatalokkal. Alex Ferguson még ellenáll, nála senki nem mer nem futni, nem harcolni, nem odafigyelni. Közben úgy épített fel egy csapatot, hogy az az esetenként sarabolós angol meccseken és az AS Roma ellen is működőképes legyen. A Villának egy fronton kéne helytállnia, de ott se tud, mert O'Neill nyilvánvalóan nem tudja megfélemlíteni/motiválni az embereit. Barry pedig, most olvastam valahol egy Villa-párti kommentben, elfáradt szegény a szerda-szombat ritmusban.

Ami régen volt, az lehetett bármilyen nagyszerű régen (és, istenemre, nagyszerű volt), nem jön vissza soha többé. A Premiership baja nem önmagában a Manchester United, ahol Ferguson parádésan vegyíti a klasszikus brit futball alapértékeit (lásd a bajnokság második leghülyébb hajviseletét felvonultató Andersont, aki kőkeményen visszamegy védekezni) a színezős megoldásokkal; nem is az ihletett támadófutballt játszó Arsenal (ahol, értsük meg, nem gonoszságból nem játszanak angolok, hanem mert Eboue nem annyival szarabb Bentleynél, mint amennyivel kevesebbe kerül, sőt). A Premiership baja sokkal inkább a Manchester City meg a Portsmouth, ahol a nagyokat próbálják utánozni, de csak azt értik az egészből, hogy sok külföldit kell venni, azt nem, hogy jól is kell játszani. A Premiership baja az Aston Villa, ahol a túlfizetett huszonévesekben nincs annyi tartás, hogy legalább összetörjék magukat a menedzserük, a közönségük és saját maguk büszkeségének megőrzése végett. Az angol focit tényleg fojtogatja a rengeteg pénz, de ez éppen nem az Old Traffordon produkálja a csúnya tüneteket.
 

0 Tovább

Rúgd és fuss!

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek